Amíg főzünk, van remény – Shen Teng új filmje a háború emberi arcáról

Ahogy azt korábbi filmes írásaimban már említettem, Shen Teng (沈腾) az egyik kedvenc kínai színészem. Filmjeit ezért szinte kivétel nélkül megnézem, legyen szó könnyed vígjátékról vagy komolyabb hangvételű alkotásról. Legújabb filmje, a 《欢迎来龙餐馆》 (Huānyíng lái Lóng Cānguǎn), angol címén Once Upon a Time in the Middle East azonban még az eddigi munkáihoz képest is különleges: egyszerre vígjáték, háborús dráma és megrendítő történet az emberségről.

A Wen Muye (文牧野) rendezésében készült film augusztus 11-én került a kínai mozikba. A történet főhőse Xu Fu (徐福), akit Shen Teng alakít. A férfi nem hősnek indul: családja eltartása és adósságai rendezése érdekében utazik a Közel-Keletre, ahol szakácsként helyezkedik el a „Sárkány Étteremben”. Itt ismerkedik meg az étterem vezetőjével, Ma Junshenggel (马俊生, Jiang Qiming 蒋奇明), és együtt próbálják sikerre vinni a vállalkozást.

A film első része még nagyrészt azt a Shen Tenget mutatja, akit a közönség jól ismer és szeret. Kulturális félreértések, hétköznapi problémák és a kínai konyha köré épülő humor váltják egymást, miközben a kis étterem egyre népszerűbbé válik. Aztán kitör a háború, és egyik pillanatról a másikra minden megváltozik.

A korábban kizárólag pénzt keresni és hazatérni akaró Xu Fu szembesül a háború valódi arcával. Az étterembe menekülők és éhező gyerekek érkeznek, a „Sárkány Étterem” pedig lassan több lesz egyszerű vendéglőnél: menedékké válik. Xu Fu is megváltozik. A saját túlélése mellett egyre inkább azokért kezd felelősséget érezni, akiknek már nincs hová menniük.

A film egyik legerősebb gondolata éppen ebből az ellentétből születik. Odakint fegyverek ropognak, bent pedig továbbra is ég a tűzhely. A háború pusztít, a szakács viszont alkot. Miközben az egyik oldalon emberi életeket vesznek el, a másikon valaki egy tál meleg ételt tesz egy éhes gyermek elé.

Különösen érdekessé teszi a filmet, hogy történetének valós előzményei is vannak. A 2003-as iraki háború után két sencseni fiatalember, Liu Lei és Shuai Xuejun Bagdadban valóban működtetett egy „Kínai Sárkány” (中国龙) nevű éttermet. A háborús körülmények között az étterem nappal kínai ételeket kínált, este pedig bárként is működött. Kalandjaikról később könyvet is írtak.

A film egy másik valós történetből is merít. Chen Xianzhong (陈宪忠), a Pekingi Egyetemen végzett, arabul beszélő kínai férfi hosszú éveken keresztül élt Irakban. A 2003-as háború idején bagdadi kínai étterme egyfajta menedékké vált: újságíróknak, orvosoknak, munkát kereső kínaiaknak és a háború elől menekülőknek is segítséget nyújtott. A film Xu Fu alakjában ezekből a különböző valós sorsokból is építkezik.

A Once Upon a Time in the Middle East azonban nem dokumentumfilm. Sokkal inkább egy univerzális háborúellenes történet, amelyet ezúttal kínai szemszögből mesélnek el. Nincsen mindenre képes szuperhős, és a történet középpontjában nem hadvezérek vagy politikusok állnak. Egy szakács, egy étteremvezető és néhány gyerek próbál egyszerűen életben maradni.

Talán éppen ezért működik ennyire jól a film üzenete. A béke itt nem elvont geopolitikai fogalom. A béke azt jelenti, hogy reggel ki lehet nyitni az éttermet, lehet főzni, együtt lehet leülni az asztalhoz, és nem kell attól félni, hogy a következő pillanatban bomba robban.

A film Kínában már az első héten átlépte az egymilliárd jüanos jegybevételt, ami jól mutatja, hogy története a kínai közönséget is megszólította. Számomra azonban nem a látványos háborús jelenetek vagy Shen Teng megszokott humora miatt emlékezetes, hanem egy rendkívül egyszerű gondolat miatt: a legembertelenebb körülmények között is lehet embernek maradni.

Ehhez pedig néha nem kell más, mint nyitva tartani egy étterem ajtaját, begyújtani a tűzhelyet, és azt mondani: gyere be, ülj le, és egyél egy jót.